Az alma oly hihetetlenül vegyesen piros volt, mosolyogni csak félig látszott.

A narancs terpeszkedett, sárgasága pöffeszkedő, dudorai nyomták a többieket.

A banán keresztbe vágódott rajtuk, uralta a mezőnyt, hajlottságával nagyot ívelt.

Az ananász hegyesen hetykén meredt rájuk, kiemelkedett. A banán gyáván kerülte el.

A körte persze nőnek képzelte magát, oly tökéletes volt az alakja, ráadásul sárga-zöld

teste simulón helyezkedett. 

Tulajdonképpen béke volt közöttük, de a banánt mindnyájan utálták.

A kivi barnán lapított alul, néha eszébe jutott az a bizonyos madár.

A mandarin puha vékony héjával nyomást érzett oldalbordájában.

Miért nem lehet nagyobb tálba rakni minket?

Azért néha szóltak egymáshoz, indulat nélkül.

Mindenki tudta, valamikor elindul valamelyikük, kézbe kerülnek s eltűnnek valamiféle

süllyesztőben.

Ékkővé varázsolt szavak, néhány vers,
 követelvén a magunkba fordulást, elmélyülést,
mint a repülő állatvilág természetessége ,
a szárnybontás örök akarásával.
A magányból való kitörés szövi át a mű szövetét.
Az összetörhetetlenség – jöjjön bármi visszahúzó –
világlik a szerző tolla nyomán.
Aki depressziót lát, olvasson végig mindent, s elmúlik
ez a benyomás.
Halk, alázatos jajdulások párosulva a dolgok
totális felismerésével, nos  Nemes Ottó szóképei saját
magára kiáltván,  a kibontakozni képes és akaró,
elfogadó emberré válás a célja.
Hegy és lejtmenetek, kapaszkodás és kaptatás, mik hirtelen, visszafoghatatlanul bukkannak elő s versekké omlik ez a tánc, a szavak tánca.
Mintha valahol, egy sötét erdőben járnánk, de fény szabadul retinánkra.